1. Fejezet

 Köd telepedett a vidékre. Nem átláthatatlanul sűrű, a fiú inkább csak egy fehér fátyolhoz tudta volna hasonlítani. Fátyolhoz, mely nem jelentett akadályt a telihold fényének: ezüstben fürdött az erdő, a fák lombjai fakó színbe öltöztek, olyan volt, mint egy festmény. Olyan mű, melyet egy kéz egyetlen, de tökéletes ecsetvonással szürkévé festett, ragyogóvá, mintha nem is valóságos lenne. Álomszerű, túl gyönyörű ahhoz, hogy földi dolog lehessen. Megvilágította a fiú útját, megcsillant a leveleken lévő harmatcseppeken, amik itt-ott megérintették a lábát. Mint a gyémántok - talán most fentről is úgy látszik, hogy csillagok ragyognak ezen az ösvényen?
 Végetért a keskeny ösvény. Ritkásan, de vízcseppekktől fénylő bokrok, magsabb fák állták útját, magsabb volt itt már a fű is. Mintha sűrűbb is lenne a köd - vagy ez csak a fény lenne? Nem tudhatta. Sohasem látta még ilyennek a teliholdat, úgy érezte, ez talán nem is csak a hold világa. Mintha... mintha természetfeletti, csodálatos jelenség lenne, amely ezüstbe vonta az egész tájat, eltakarva az éjszaka sötétje elől ezt a helyet, gyönyörűvé varázsolva mindent körülötte.
 Tovább sétált, el a bokrok mellett, figyelve a leveleken lévő, apró gyémántokat, felnézve a magas fák elérhetetlen lombjaira. Lassan, szinte hangtalanul járt, talán attól félt, elrontja ezt a csodát maga körül. A csodát, ami igazából még meg sem jelent.
 A levegő fülledt volt, s talán csak a képzelete játszott vele, de rózsaillatot érzett: az illattól, a melegtől sűrű levegő megtöltötte a tüdejét, amint lassan beszívta azt, úgy érezte, mintha szirup lenne. Fullasztó, azonban valamiképp mégis édes. Emlékezett rá, hogy vannak rózsabokrok a közelben, de sohasem érezte még, hogy ennyire tömény lenne az illatuk. Mindig elvegyült az erdő jellegzetes szagával, csak nagyon halványan lehetett néhol érzékelni, ritkán tudta elválasztani a környéket uraló más illatoktól. És most mégis... mintha csak ez az egy növény nyílna mindenütt.
 Mikor végre levette szemeit a bokrokról és előre pillantott, hirtelen megtorpant. Már majden elért a kis patakhoz, azonban ekkor meglátott ott valakit: az egyik nagyobb, itt-ott mohás sziklának dőlve állt ott egy fiú. Kezében tartott valamit, amit ő nem láthatott pontosan, de rózsának vélte. Aztán lehullott a virágról egy szirom. Majd még egy, s még egy.
 Az ismeretlen fiú rövid haja is mintha ragyogott volna, bőre hófehérnek látszott, szemei megcsillantak, akárcsak a nyakában lévő nyaklánc. Az utóbbi fénylett a legjobban, szinte vakító kis pont volt az idegen nyakán, ami felülmúlta az eddig látottakat, s kezdett egyre inkább biztossá válni, hogy csak álmodik. De hiszen hogy is lehetne ez valóság?
 Tovább figyelte az ismeretlen fiút, érezte, hogy összeszorul a gyomra... gyönyörű volt. Varázslatos, egyszerűen hihetetlen, s még így, a sötétben is gyönyörűnek találta az idegent. A vékonyka testét, hófehér bőrét, csillagként ragyogó szemeit... egészen megbabonázta a látvány, s tudta, közelebb kell mennie. Ismeretlen érzés volt ez számára, furcsa, de erőszakos, követelőző vágy, hogy megérintse a pataknál álló fiút, valami visszautasíthatatlan erő, ami a testébe költözött, s átvette fölötte az irányítást: a lábai szinte maguktól indultak, halkan, észrevétlenül közeledett a fiú felé.
 Mi ütött belé? Folyamatosan ez a kérdés visszhangzott a fejében, de a józan esze hiába ellenkezett, a teste megállíthatatlanul haladt előre, nem törődve az agya figyelmeztetéseivel. Csak őt látta maga előtt, a holdfényben fürdő alakját, finom ujjait, melyek lassan tépkedték a rózsaszirmokat, hatalmas szemeit, amik olyan békésen meredtek a kezében tartott virágra, hogy a fiú egészen beleborzongott: de hiszen ő ezt nem is láthatja... nincs annyira közel hozzá, hogy ezeket észrevehesse, bármennyire is világos van. Akkor mégis hogy...?
 Görcsbe rándult a gyomra, ahogy az idegen letépett egy újabb szirmot, majd vékony ujjaival simogatni kezdte a selymes felületét, letörölve a kis vízcseppeket róla. Aztán óvatosan a nyakláncához emelte. A fiú látta, amint a kis szirom egy pillanatra felvillan, s az ékszer érintésétől hirtelen eltűnik.
 Nem... ez... ez tényleg nem evilági lény... ő... ő egy... angyal... egy gyönyörű angyal...
 Egész testében megremegett, amikor végre előlépett az utolsó őt elrejtő bokor mögül, s már csak néhány méterre állt az angyalától. Szinte el sem hitte, hogy eddig nem vette őt észre, hiszen biztosan zörgött, miközben közeledett felé, az idegen fiú azonban tényleg nem is sejtette, hogy van itt valaki rajta kívül: úgy tűnt, mintha egyfajta extázisban lenne, amiből csak most ébredt föl, hogy valaki kilépett elé. Felnézett rá, szemei hirtelen rémültséget tükröztek, a rózsafejet is kiejtette a kezéből.
 A fiú óvatosan közelebb lépett az angyala felé, kezeit védekezően maga elé emelte, hogy tudassa a rémült fiúval, nem akarja bántani. Nagyon lassan haladt felé, szinte még ő maga is megijedt attól a halálrarémült arctól, amiről képtelen volt levenni a szemeit. Olyan esetlennek, olyan gyengének tűnt, hogy legszívesebben odarohant volna hozzá, hogy szorosan átölelje és megnyugtassa azzal, ő mindig itt van neki.
 De mi ez az érzés? Miért akarja megérinteni, miért akar vigyázni rá? Hiszen... hiszen csak most látta először...
 Egészen közel ért hozzá, már csupán néhány centiméter lehetett köztük, amikor megállt. Egy fél fejjel magasabb volt angyalánál, aki hatalmas szemekkel bámult fel rá, fejét kissé hátrabillentette, hogy biztosan fellásson támadója szeméig, akiben ismét ismeretlen érzések kavarogtak. Megérezte a fiú édes illatát, ami megintcsak a rózsára emlékeztette őt, de valahol mintha méz és a tenger is jelen lett volna benne. Látta, hogy közelről is úgy ragyog, mint ahogy távolról azt megfigyelhette, a bőre ugyanolyan fehér, szemei ugyanolyan csillogóak, azonban most a vakítóan fényes nyakláncát is jobban látta: egy kis ezüst pillangó. Tekintete az idegen fiú ajkaira tévedt, melyek enyhén szétnyílva, hivogatóan mutogatták magukat neki, s ahogy azokat a telt, hibátlan párnákat figyelte, érezte, hogy akaratlanul is ráharap a sajátjára. Hogy lehet valaki ilyen... ilyen gyönyörű?
 Lassan leguggolt, közben szemeit továbbra is angyala tekintetébe fúrva, mintha csak attól félne, ha egy pillanatra nem figyel rá, eltűnik előle. Kezébe vette a földön lévő, megcsonkított rózsafejet, majd újra felegyenesedett: felé nyújtotta, s vágyakozva nézte a fiú finom kezét, amint óvakodva elvette tőle a virágot, vigyázva, hogy a bőrük még véletlenül se érhessen össze.
 Akkora bűn lenne őt megérintenie?
 Ismét belenézett a szemeibe, amikből mintha már kezdett volna eltűnni a félelem. Átvette a helyét a könyörgés, amit nem tudott megmagyarázni. Könyörögne? Neki? Miért?
 Aztán azok a gyönyörű szemek újra megteltek rettegéssel, még nagyobbra nyitotta őket félelmében, ahogy a fiú megbabonázva emelte fel a kezét, hogy megérintse az arcát. Ujjai remegni kezdtek, amint megérezte a testéből áradó melegséget, azonban mielőtt valóban érezhette volna őt, az angyal hihetetlen gyorsasággal elsiklott előle és már el is rohant tőle.
 A fiú szinte még fel sem fogta, mi történt, csak annyit észlelt, hogy eltűnt az a jóleső melegség, a bódító illat elhalványult, a varázslat megtört, s ijedtség kerítette őt hatalmába: mi van, ha elveszíti? Ha nem látja többé?
 Rohanni kezdett az elbűvölő teremtmény után, a pulzusa ugrásszerűen megemelkedett. Csak az járt a fejében, hogy mit csinál, ha elveszíti? Ha nem jön vissza ide többé?
 Hallotta angyalának lépteit, hallására támaszkodva követte őt, mígnem felfedezte a fiú alakját a távolban, ahol egy nagyobb bozótos megállásra kényszerítette. Nem keresett más kiutat, nem próbált meg menekülni, csak lassan megfordult, ismét békés tekintettel figyelve a felé loholó fiút. Azonban ahogy közeledett angyala felé, úgy lett előtte egyre erősebb az ezüstös hold fénye, már szinte csak a fehérséget látta maga körül. Eltűntek a sötét árnyak, lassan a növényzet körvonalai is, minden fényben úszott, az ismeretlen fiú is hamarosan eltűnt előle.
 - Várj meg! - kiáltotta kétségbeesetten, majd a futástól kimerülve megállt, és lehajtott fejjel zihált. Teljes kimerültséget érzett, holott nem ment annyit, hogy ez lehetséges legyen. Vagy mégis? Nem figyelt erre, csak rohant az angyala után... az álma után. Mert most hirtelen úgy érezte, az a csodálatos teremtmény nem más, mint egy szép álom, csak képzelet, amiért hiába küzd, sohasem érheti el. Mégis próbálkozott... - Miért tűnsz el? Nem bántalak... legalább a nevedet mondd meg!
 Reményvesztetten felsóhajtott és összerogyott a rátörő fáradtságtól. Igen, ez most már egész biztosan csak egy álom. Csak azokban érez ilyen kimerültséget, ilyen tehetetlenséget és beletörődést, valóságban nincs ilyesmi. Képtelenség...
 Ekkor azonban hirtelen megszólalt egy lágy, nyugodt hang, amiről akaratlanul is bevillant az agyába egy kép, amint az a csodálatos lény arcát belefekteti az ő tenyerébe, s óriási szemeivel őt figyeli. Kedvesen, szeretettel néz rá egy végtelennek tűnő pillanatig, majd megérinti az arcát simogató kezet: puha, selymes bőre borzongásra készteti a fiút, ismét összeszorul a gyomra, amikor érzi, hogy ujjaik lassan összekulcsolódnak... alig értette meg, mit mondott neki a fiú, hangja visszhangzott a fejében, amitől szédülni kezdett. Selymes, simogató hang... olyan, amelyet az örökkévalóságig tudna hallgatni:
 - Angyal a nevem...

Silver Wings prológus

 Műfaj: romantikus, misztikus, fantasy, általános

 Főszereplők: LuHan, Tao

 Korhatár: +18

 Figyelmeztetések: yaoi, minimális trágár beszéd + az író haragja


 Tao vidékre költözött a főváros nyüzsgő, zajos életéből - egy erdővel határolt kisvárosba, ahová gyerekként annyiszor eljött. Bár a régen itt élő nagyszülei már elhunytak, még mindig tisztán látja maga előtt az erdő képét, melybe akkoriban rendszeresen kisétált. Első napja csupán, hogy megérkezett, maga mögött hagyva a hatalmas embercsordákat, a felhőkarcolókat, máris ellátogat kedvenc helyére.
 Estefelé, ahogy nagyapával szokták. Sötétben, ahogy nagyapával szokták. Egyedül, ahogy nagyapa mindig megtiltotta.
 De mintha az erdő megváltozott volna, mintha a hold ezüst kendője most csak ezt a helyet akarná elrejteni... sűr köd, ezüstös táj, s egy fiú. Egy fiú, hatalmas, ragyogó szemekkel, hófehér bőrrel. Mintha nem is evilági lenne...
 ...angyal...?


 Jézusom! Komolyan, borzasztó lett ez a prológus, rettentő gyerekesen is hangzik, de egyszeren nem tudtam jobban megírni... sajnálom! Senki ne egy gyerekmesére gondoljon - azokban én sem hiszek - mert azokat gyűlölöm. A fantasy ellenére egy komoly sztorit szeretnék kihozni ebből, romantkiával és természetfeletti lényekkel fűszerezve, yaoival keverve.
 Remélem tetszeni fog nektek, és ha igen, írtok is véleményt! ;)